Felkészülni! Vigyázz! Tűz! Reformáció!

Kegyelemből, hit által, Istené a dicsőség – több ponton eszembe jutottak ezek a reformátori gondolatok azon a futóversenyen, amit a Pécsi Református Kollégium Általános Iskolája már hat éve szervez, október végén. Az emlékfutás célja többek között, hogy tapasztalati úton hozza közelebb a reformációt a diákokhoz és a szülőkhöz. Nem újdonság, hogy a sport sok mindent tanít: kitartást, küzdést, együttműködést, önfegyelmet. De számomra most kiderült: a sport a reformációról is tanít.

Kegyelemből. Már az, hogy megtarthattuk a futóversenyt, csakis kegyelemből történhetett, ugyanis országos esőzést jósoltak egész napra. A gyülekezőnél még esett, de a Jóisten mintha csak cinkosan ránk kacsintott volna: szabad a pálya. A közös melegítésre elállt az eső.

A reformáció éve: 1517. Ez itt a pálya hosszát jelentette, méterben. Ennyit kellett lefutnia mindenkinek, évfolyamonként. Nem hosszú, de egyszer egy bölcs sporttársam mondta: nem a távolság öl, hanem az iram. És a gyerekek bizony lendületes iramot diktáltak ezen a másfél kilométeren. Egy futóversenyen mindig magával ragadja az embert a hangulat, de itt, ahol amúgy is egy már összeszokott közösség mozdul együtt és szurkol egymásnak, különösen felfokozott a légkör. Már az elején berekedtem a szurkolástól. Kegyelemként éltem meg, hogy kislányom évfolyamával rajthoz állhattam, és segíthettem őket a pályán. Második osztályosoknak az 1517 méter még nagy táv, mindennapos testnevelés ide vagy oda. Többször megálltak sétálni, ekkor elég volt egy-két biztató szó, és máris futottak tovább, érezve a támogatást. Így van ez az életben is: jó, ha van mellettünk valaki, amikor elfáradunk a hétköznapok rohanásában. Volt olyan kislány, aki elesett, és többeknél eltörött az a bizonyos mécses futás közben. Minden helyzetből könnyebb felállni, ha van, aki felsegít – legyen szó futóversenyről vagy az élet megpróbáltatásairól. A cél felé haladva, a szurkoló tömeg egyre nagyobb és hangosabb lett: a megfáradtak is rákapcsoltak még a táv végét jelző szalag előtt. Közösségben mindig minden könnyebb: mindenre van ereje a Teremtő által összetartott közösségben élőknek.

A felnőtt mezőny viszonylag kis létszámmal állt rajthoz – munkaidőben ez nem is annyira meglepő. A rajtvonalnál állva még megvártuk a nyolcadikos fiúk befutóját. Tekintettel arra, hogy végzősként számukra ez volt az utolsó emlékfutás, a szervezők megengedték, hogy némi humorral fűszerezzék az alkalmat. Futamuk ugyanakkor tanúbizonyságot tett a közösség erejéről, összefogásról és önfeladásról: egymást váltva, közösen toltak végig egy talicskát az 1517 méteren, azonkívül az egész évfolyam beállt az egyik diák mögé, aki meghatározó egyénisége a csapatnak, azonban a nyolc év alatt sosem tudott futóversenyt nyerni. Eddig. A befutót hatalmas ováció követte, szinte felrobbant a tér az iskola előtt: tanárok, diákok, szülők tapsolva, éljenezve fogadták a csapatot.

Ezután igazán felfokozott hangulatban rajtolt el a szülői női mezőny. A kegyelemben bízva vágtam neki a távnak, miután fél éve nem futottam egy elhúzódó sérülés miatt, amely a mai napig erősen tartja magát. De úgy voltam vele, hogy ennek a futásnak így is nekivágok, megéri. Ahogy mondani szoktuk: szenvedni az evangéliumért. És hát, ahogyan a versenydrukkot, úgy a fájdalmat is otthagyja az ember a startvonalon. A pályán csak mi, sporttársak vagyunk, és persze velünk az Isten. A rajt ovációja után elcsendesedik a terep: a cipőtalpak halk dobogása, mély lélegzetvételeink hangja belülről lecsendesít. Közben a pálya szélén egy-egy szurkoló biztat minket. Jó, hogy erre is gondoltak a szervezők.

Félpályánál, a fordítónál jön a következő nagy reformátori gondolat: egyedül hit által. Mert biztos, hogy csak így fogom tudni végigcsinálni a versenyt. Érzem a fél év kihagyást, az edzetlenséget: izmaim kezdenek elsavasodni. Közben magamban kapcsolatot teremtek az Úrral, egy-egy versenyen bizony megélénkül az ember imaélete. Segít átlendülni a holtponton a mellettem futó edzett versenytársam biztatása is. Lelket melengető, ahogy egyre közeledünk a szurkoló diákokhoz, akik egyszerre skandálják: hajrá, anyukák! Ahogy elérjük szurkolótáborunkat, még rákapcsolunk egy utolsó sprintre. Erőm már nincs több, úgyhogy csak hit által: megnyújtom lépteimet, mozgásomat összerendezem, beleadok mindent a befutóba.

Sokkal edzettebb sporttársam nagyságát – és keresztyéni hozzáállását mutatja – hogy nem előz meg, kézen fogva „repülünk” be a célba.

Megöleljük egymást, így mondunk köszönetet a másiknak a sportélményért.

Még sokáig tart a verseny utáni adrenalinlöket, ami – bár mindenem fáj – csak mosolyt enged kiülni arcomra. Mindezért pedig egyedül Istené a dicsőség!                 

 

Képek: Pintér János