Azt gondoltam, hogy mesélnek majd régmúlt, szép karácsonyokról, de tévedtem. Senki nem idézett fel sem gyermekkori, sem közeli emlékeket. A múlt összevetése a jelennel valószínűleg elviselhetetlen fájdalmat okozna szenteste.
Isten az egyetlen, akiért érdemes önmagunkkal szembenéznünk. Az üdvösség ügye az, amiért Krisztus karácsonykor a szemünkbe néz – fogalmazott Bogárdi Szabó István református püspök, a zsinat lelkészi elnöke karácsonyi igehirdetésében.
Nem szeretek várni. Fázni sem szeretek. Amikor megtértem, és megismertem mindannyiunk nagy reménységét, hogy Jézus egy napon eljön értünk, esténként hosszú percekig álldogáltam a kert végében bámulva a holdvilágos eget.
Szeretem a meséket. A mesében szétválnak a világosság és sötétség erői. Valaki vagy ilyen, vagy olyan. A mesékben egyértelmű, hol húzódnak a határvonalak.
Várok a megállóban, a peronon lassú léptekkel vonulnak a télikabátok. Az állomás órájának mutatója elcsúszik a számlap fölött. A vonat még sehol – várok.
Tavaly decemberben nagyon kimerültem. Fizikailag, szellemileg és lelkileg. Sok tennivaló, sok álmatlanul töltött éjszaka és egy lelki konfliktus, meg az annak megoldásába fektetett mérhetetlen lelki energia volt az oka ennek. Kicsúszott a kezemből az irányítás.
Hatvan éve történt, de még mindig élénken emlékeznek 1956 őszére a budapesti református teológia egykori diákjai. A velük készült beszélgetésekből kötet jelent meg, a könyvbemutatóval egybekötött megemlékezésen pedig ők maguk idézték fel az október 23-án történteket és az azt követő időszakot a teológia Ráday utcai épületében.
Előkerült az a fénykép, amely a nemzet és az egyház életében is a legszebb pillanatok egyikének állít emléket. A Magyar Távirati Iroda fotóriportere 1956. október 23-án kapta lencsevégre a budapesti teológia diákjait a felvonuló tömegben.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5: 5)
Az idei Teremtés hete igazi utazásra, lelki ösvényre invitálta azokat, akik érzik és értik, hogy a világunk nem mindennapi üzem.