Néhány évvel ezelőtt kiöntöttem valakinek a lelkem. Hitben előttem járó beszélgetőtársam javasolta, hogy imádkozzak a gondjaimért, vigyem Isten elé őket. Pár nap múlva rákérdezett, hogy megy az imádság. Nem tudtam neki válaszolni. Sok kérdés ébredt bennem, de válasz egy sem. Hogy mehet az imádság? Mehet jól és rosszul? Többféle imádság van? Isten is különbséget tesz az imáink között?

Persze utólag már látom, hogy azért menekültem a kérdéseim mögé, mert a válaszom az lett volna, hogy nem, nem megy jól. És kiszakadt volna belőlem a kérés is, hogy segíts. 

Nem volt bizalmam, bátorságom, hogy megkérdezzem, mit tegyek. Hogy imádkozzak?

Könyvekhez menekültem, ahogy szoktam. Sokan írtak már az imádságról. Az egyik a kedvenc könyvem lett. Aztán a Bibliában is nagyon sok imádságot találtam. Van, aki szépen felépített, hosszú imát mond. Van, aki mindig meg-megáll, rövid kérésekkel fordul az Úrhoz. Megtudjuk, hogy állhatatosnak kell lennünk, szüntelenül imádkoznunk kell, és azt is, hogy nem vagyunk egyedül, van, Aki segít: a Szentlélek hű társunk ebben is.

Feladatunk, felelősségünk is az ima, hisz életet jelenthet. Imáinkban kérhetünk, hálát adhatunk, dicsőíthetjük az Urat. Imádkozhatunk egymás hitéért és még azokért is, akik bántanak minket.

Jézus is imádkozik. Ujjongva ad hálát, kér, elmondja, hogy fél, átadja magát Istennek. És még hosszasan lehetne sorolni, amit a Szentírásban találhatunk az imádságról.

Benne találtam meg a kedvenc mondatomat is: „Te, amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz."  (Máté evangéliuma 6. rész, 6. vers) E mentén az Ige mentén már el tudtam indulni.

Visszagondoltam a gyermekkori imáimra. Amikor kicsi voltam, gyakran próbára tettem Istent. Kíváncsi voltam, hogy megadja-e amit kérek. „Istenem, ha vagy, add meg nekem..." Így kezdődtek ezek az imáim. Ugyanakkor féltem, hogy megadja, amit kérek. Megkönnyebbülés volt, ha nem kaptam meg. Mert Isten ne hallgasson egy gyerek buta kéréseire. Nekem olyan Isten kellett, aki tudja, hogy mit csinál. Aki határozott, védelmező, okos Isten. Féltem volna olyan kapcsolatban lenni vele, hogy szólok hozzá, kérek és megteszi. Féltem volna önmagamtól is, hogy elbízom magam, hogy felborul a rend, hogy Ő a hatalmas Isten, és én a kicsi gyerek. Így ki is zártam annak a lehetőségét, hogy nincs Isten. Ha megadta, amit kérek, ha nem, bizonyította Magát nekem.

Ez még abban az időben volt, amikor hittem abban, hogy ha beleugranék magasról azokba a nagy fehér felhőkbe, amiket annyira szeretek nézegetni, akkor azok megtartanának. Ugyanilyen erősen hittem az emberi szavak erejében is. Az egyértelmű jóban. Nem értettem, hogy miért nem megy oda valaki a gyilkosokhoz, betörőkhöz és miért nem mondja el nekik, hogy nem jó, amit tettek. Gondoljanak bele, lássák be, lássák a másik oldalt… Hisz, ha valaki ezt elmagyarázza, megmutatja nekik, akkor megértik, megbánják, és többé nem tesznek ilyet. Dúlt bennem a tehetetlenség. El is döntöttem, hogy ha megnövök, én bizony odamegyek ezekhez az emberekhez és elmondom nekik.

Aztán be kellett látnom, hogy a felhő nem tart meg, és egy hozzám közel álló ember összetörte a kommunikáció tisztaságába vetett hitemet is. Istent berántva maga elé, erőszakosan hirdette a maga igazát. Fájdalmas csalódás volt mindkettő. Nehéz időszak következett.

Gyermek voltam még ekkor. Csak éreztem, hogy nem jól van ez így, de tenni nem tudtam semmit ellene. Elhárítottam magamtól ezt a zűrzavaros világot. Összekeveredett bennem a jó és a rossz. Az én Istenem és az ő Istene. Nagyon sokáig tartott, míg ki mertem mondani, hogy mi hiányzik, mire vágyom: meg kell találnom a mindentől független Istent. A csodáktól, gyülekezettől, bármiféle igehirdetéstől, igehirdetőtől, bánattól, örömtől, és még a tőlem is független Istent.

Isten nem a viszonyítások Istene. Őt nem lehet összehasonlítani, Ő nem „attól függ”. Én összefüggésekben, kapcsolatokban létezem. Akkor vagyok anya, ha vannak gyerekeim. Akkor vagyok feleség, ha van férjem. Össze lehet zavarni, szárnyakat lehet adni, el lehet keseríteni. Sok minden hatással van rám és a hitemre. De nem a hitemet és a vallásomat akarom megismerni, hanem Istent. A hitemtől, vallásomtól, tőlem független Istent.  

Isten hatalmas. Ő mindig jelen van, mindig szeret. Szükségem van Rá és a szeretetére. Neki is szüksége van rám és a szeretetemre. Hisz ezért teremtett. Ez az egyetlen, amit csak én adhatok neki. Minden mást megtehet más is helyettem. De az én szeretetemet csak én tudom adni. Odanyújtom Neki teli szívem, üres kezem. Ő pedig kiüríti, elrendezi, kiselejtezi, megtölti, odaadja, elveszi. Felfoghatatlanul nagy ajándék az, hogy szólhatok, imádkozhatok hozzá bárhol, bármikor. A hatalmas, teremtő Istennél nincs alkalmatlan idő, nincs túl korán vagy későn. Nem mondja, hogy most fáradt, ne beszéljünk. Nem unja meg, ha szólok hozzá.

Az imáim mélységét a bizalom adja a szeretet mellett. A bizalom abban, hogy Ő betartja az ígéreteit. Fontos felismerés volt ez számomra. Sok be nem tartott emberi ígéret volt már a puttonyomban. Sok szép mondat, sok mindig és soha.  Ezek gátjai voltak az Istennel szembeni bizalmamnak is. Amikor ezt felfedeztem, többé már nem vettem sorra a be nem tartott, fájó ígéreteket, akármilyen jól is esett volna az önsajnálatba menekülnöm. Ehelyett Jézus ígéreteire fókuszáltam, és hálát adtam, hogy Ő valóban velem van minden nap. Megbocsát, nem emlékezik meg többé a megvallott bűneimről, akkor sem, ha újra és újra elkövetem őket, nem fordul el, nem gondolja meg magát, imádkozik értem az Atyához, irgalmas, kegyelmes. És szeret. Úgy, ahogy vagyok.

A válasz az imáimra sokszor puha takaróként érkezik. Ami védelmet nyújt abban a helyzetben, melegít, körülölel. Sokszor meg sem oldódik a problémám. Nem történnek nagy változások, csodák. Csak lecsendesedés, visszarendeződés, lelki béke.

Már nem kutatom az imádságot. Nincsenek róla kérdéseim. Még akkor sem, ha nem megy jól.

Van, hogy nehezen indulok el. Lehúznak, visszatartanak sebek, szavak, mondatok. De aztán nekiindulok újra. Van, hogy lehajtott fejjel, lassan, halkan. Vagy sietve, kapkodva, indulatokkal. Könnyekkel a szememben, térden állva vagy nevetve, örömmel, szinte kiáltva, hogy „Jövök, Uram!" A szabadság Istenéhez igyekszem. Jézus kezét fogva, belekapszkodva. Hogy együtt legyünk szeretetben, imádságban.

Amikor megérkezem, ezt érzem:

„Ülj ide mellém, s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet?
Leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem,
de most szeretem az utat,
mely hozzád vezetett.”

(Csukás István)

Hangosan, mások jelenlétében nem imádkoztam sosem. Felnőttként egy kiscsoportos alkalmon nagyon kellemetlen volt, hogy nekem nem nyílik hangos szóra a szám. Magamra erőltettem, hogy megszólaljak. Elsírtam magam. Ez az élmény évekre elűzte a gondolatát is, hogy újra megtegyem. Vágyaim és reményeim szerint az Örök Életben sok jelző eltűnik majd, sok fogalom jelentéktelenné válik. Nem lesz hangos ima, sem halk, sem rövid vagy hosszú. Nem lesz jelentősége a szeretet és az elfogadás hangsúlyozásának, mert csak az lesz, nem lesz más. Nem lesz kicsi hit meg nagy, jó és rossz keresztény. Nem lesz a másság sem érték, sem szégyen. Ezeket a jelzőket csak mi értjük. Csak mi kérjük számon magunkon és egymáson.

Az imában önmagam lehetek. Kinyithatom a szívem, ahol az érzéseim vannak. Hála, bűnbánat, vágy valami után, szeretet, aggódás, kétségbeesés, öröm, bánat. Az ima során aztán eljelentéktelenednek a problémák, eltörpülnek a gondok, eltávolodik a bánat. Maradunk mi, ketten. Ő meg én. Én úgy, ahogy vagyok, Ő úgy, ahogy van. Ezekben a pillanatokban nincs kérdésem, kérésem. Nincs semmim.

Újra hiszek a szavak erejében. De nem az enyéimben. Már nem indulok egyedül. Az én szavaimra nem változik meg a bűnös. De az Úréra igen. És ha az Ő keze tartja azt a felhőt, akkor megtart, bátran ugorhatok.

Képek: Füle Tamás