Ültem az ünnep idején a karosszékünkben, és élveztem a megkülönböztetett idő meghitt pillanatát, a csendet, a hangulatot, a valóságot, miközben átéltem Isten és a környezetem szeretetét.
Azt a pillanatot próbáltam elképzelni, amikor Jézus valóban otthagyja a mennyet, és eljön a földre, amikor megtestesül, amikor gyermekként megszületik, amikor „az Ige testté lett”. Még az a kérdés is feljött bennem, hogy Jézus testet öltésének nagy misztériumában azáltal, hogy ő „megüresítette magát”, nem keletkezett-e hiány a mennyben? Nem üresedett-e meg a menny, ha csak egy pillanatra is? Aztán rájöttem, hogy Jézus földre jöttével éppen hogy gazdagodott a föld is és a menny is! Hiszen bekapcsolódott egy újabb dimenzió az isteni örökkévalóságba, a történelem számunkra hosszú és mérhető, de Isten számára ugyanúgy végtelenségbe temetkező ideje. S mire emlékeztetne jobban a minket elborító ajándékok halmaza, mint Isten szeretetének ilyen valóságos megtapasztalására? A testet öltés kifejeződése a fizikailag is érinthető tárgyakban nyilvánul meg.

Azért is jutott eszembe a hiány és vele szemben a gazdagság, mert ez a két fogalom sokat találkozik a hitünkben és éppen karácsony ünnepében is. Mert azt vehetjük észre így ünnepek táján, hogy vannak, akik mérhetetlen hiányokat élnek át, miközben mások nyugodtan és békésen ünnepelhetnek. És itt nem is csak a megfogható, térben elhelyezhető dolgokra gondolunk. A kettő együtt van, mint a karácsonyi történetben is. A szent család számára nem volt hely, átélték a körülmények és szinte mindennek a teljes hiányát, miközben gazdagodtak egy gyermekkel, sok-sok ajándékkal, és az egész világ is gazdagodott ez által az esemény által.

Isten gazdagító szeretetét éljük át ebben az ünnepben, vagy a hiányainkkal szembesülünk?

Gyülekezetünkben rendszeresen vannak missziói hirdetések, melyben a világban történő missziói mozgásokra reflektálunk, s legutóbb egy pakisztáni keresztyén testvérünk életébe és családjába kaphattunk bepillantást egy találkozásélmény beszámolójában. Ennek kapcsán az egyik gyülekezeti tag egy felajánlást tett közzé, melyben arról a családja körében (négy gyerek) meghozott döntésről számolt be, hogy idén az ajándékokra szánt pénzt inkább a szóban forgó pakisztáni család fejének műtétjére ajánlják fel. Ez aztán továbbgyűrűzött, és az adományok mellett sokan tettek így. Szegényebb lett a karácsonyuk? Hiányt éltek át? Nem. Gazdagabbak lettek mindenkinél, és hiszem, hogy Isten még az ünnepet is betöltötte számukra. Mert a megfogható is fontos, és ami mögötte van, még fontosabb. A fény is fontos, de mögötte ott a világosság. A gesztusok is fontosak, de mögöttük ott a szeretet. Az ajándék is fontos, de még fontosabb a legfőbb ajándék.

Régi megállapítás, hogy sokak számára az ünnep a kíméletlen szembesülés ideje az elmúlással (kik nincsenek már a fa körül?), a magánnyal (egyedül ünnepelni, milyen abszurd), a  megoldatlanságokkal együtt lenni (nem feledhetők el), a szétesett életekkel, ahogyan ezt sok irodalmi alkotás, vers, novella is elénk adja. Leginkább csak a szeretet óhajtását lehet megfogalmazni és tetten érni a megélése és átélése helyett. A szent éjszaka képekre varázsolt idillje (pásztorok, királyok, népek veszik körül a Józsefet, Máriát és a csecsemő Jézust a betlehemi istálló melegében) hamarosan ijesztő meneküléssé lesz, s a betlehemi gyerekgyilkosságokban már fölsejlik a kíméletlen vég is. Hiszen sokaknak már ünnepelni is nehéz, elvesztek a tradícióik, a nagymama talán még imádkozott, az ünnepnek nincs liturgiája, rendje sem, még „varázslatos rendhagyása” sem, ahogyan Márai fogalmazza. És akkor még nem is írtunk az ünnep utáni fásultságról, levertségről, kifáradásról, a túl-levésről és a túl-evésről, s a meg nem élt, de eltelt ünnepről.

Pedig az ünnep nem a hiányokról szól. Minthogy Jézus sem hiányzott a mennyből, hanem közénk hozta. Benne elközelített a mennyek országa. Az ünnepben benne van az örök sabbath, a hetedik nap, melyre nézve Isten teremtette a világot. Ebbe a nyugalomba mehetünk be Jézus Krisztus által, aki kinyitotta az ajtót, meghívott minket, és velünk szeretne ünnepelni. Mert ez a teremtés és az újjáteremtés lényege. Hiszen sokaknál az ünnep hiánya éppen az ünneplés hiánya is. Ha megvan az ünneplésünk tárgya, eszközei, ideje – akkor már csak a belehelyezkedés, a logisztika, és az idő megélése van hátra. És nem késő még ma sem!

Amikor úgy érezzük, hogy nagyon is hiányzott valami az ünnepből, akkor látjuk meg betelítődni. A hiányban ismerjük fel a gazdagságot. Hányan számoltak már be arról, hogy az egészség, a társaság, a biztonság, a szülők, a gyermek vagy a közösség, a gyülekezet hiányában ismerték fel azt, amit korábban, amikor mindezek megvoltak, egyáltalán nem értékeltek. Nem tudom, hogy volt-e jobban átélt karácsonyom annál, amit laktanyában töltöttem, s közvetlen az ünnep előtt kaptam egy kis csomagot, benne egy fenyőág, pár dísz, gyertya és szaloncukor jelentették a külsőséget, s szenteste délutánján a laktanyát szép lassan betemető hó mindent tisztára változtatott, és egy fegyverraktárban, egy lőszeres ládán gyújtott (?) gyertya jelentette az ünnep fényét nekünk, pár ott maradt teológusnak.

Szembenézhetünk, persze, a hiányainkkal, mást sem teszünk, szinte csak azokkal nézünk szembe nap mint nap: milyen töredékes a létünk, mennyi mindent elvesztünk, mennyit eltékozolunk, fogy az erőnk; de ha abba a tükörbe nézünk bele, amit Jézus elénk ad, akkor a szabadság tökéletes törvényébe tekintünk bele, s hiába látjuk magunkat elmosódottnak, csúnyának vagy szennyesnek, Isten a Fián keresztül szépnek, tisztának és tökéletesnek lát.
Nehéz ezt megérteni, felfogni és elfogadni. Kereshetünk képeket, mozdulatokat, érzéseket, de soha nem közelítjük meg azt a gazdagságot, amit Isten jelenléte nekünk ad. Amikor Isten szeretete betölt minket, azt nem tudjuk szinte felfogni sem. Hogyan lesz átélhető Isten szeretetének ünnepe? Vannak megközelítések, képek, amelyek segítenek ebben, mint mikor a menyasszony a hófehér ruhájában elsírja magát az úrasztala előtt, mert azt érzi, hogy sokkal több az a szeretettség, amit ott átél, mint bármi más az életben. Az Egyház is ilyen, s annak tagjai valami ilyesmit élhetnek át az ünnepben: szeretve vagyok, nem vagyok rá méltó, mégis szeretnek. És a hála eltölti az életünket és betölti a szívünket. Azt a hiányt, ami nagyon mélyen bennünk van, s amit senki nem tud megelégíteni, azt egyedül Isten tudja betölteni. Ahogyan az angyalok által karácsony ünnepén kinyílik a menny, ők harsogják bele nem csak a betlehemi éjszakába, hogy „Született néktek ma a Megtartó!” Ennek az örömében élhetjük meg az ünnepet, élhetünk túl is rajta. Ahogyan egy hittanos fiú fogalmazta meg az ünnepre készítő csendesnapon: „Ha nem lenne szeretet, mi sem lennénk.”

Mert a Megtartó tart meg bennünket, és ő tartja meg az ünnepünket is.



Bölcsföldi András