Van miért összetartanunk

Ma is igaz az állítás, hogy minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Mert ő az a szőlőtő, akiből mindnyájan kisarjadtunk.

Erdő Péter bíboros szentbeszéde az ökumenikus imahét nyitónapján, a Kálvin téri református templomban.

Videó: Győri András Timótheus, hang: Saboltázs Arnold

Krisztusban Kedves Testvérek!

„Én vagyok a szőlőtő, ti vagytok a szőlővesszők: aki bennem marad, és én őbenne, az sok termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek”
(Jn 15,5).

Így hallottuk Krisztus tanítását a felolvasott evangéliumban. Jézus Krisztus a forrása és a középpontja egész keresztény hitünknek. Az ő személye, tanítása, a vele való közösség, az ő kegyelmi ajándékaiban való részesedés kereszténységünk éltető eleme. Őt öltöttük magunkra a keresztségben. Ő az, akire már az 1. század közepén személynévként alkalmazták messiási küldetésének megjelölését, vagyis azt, hogy ő a Krisztus. Róla kezdtek el minket még akkor, a kezdet kezdetén Antióchiában krisztusinak, vagyis kereszténynek nevezni. Abban az Antióchiában, ami akkor a Kelet fővárosa volt, ma pedig Törökországban található, a sokat szenvedett Szíria határának közelében. Hitünk és közösségünk megmásíthatatlan, hiteles történeti eredete miatt, és a bennünk élő Lélek miatt, akit a keresztségben kaptunk, ma is igaz az állítás, hogy minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is. Mert ő az a szőlőtő, akiből mindnyájan kisarjadtunk.

Ötszáz évvel ezelőtt Németországban olyan mozgalom kezdődött, amelyet ma reformáció néven ismer a világ. Reformációról persze, mégpedig „in capite et in membris”, vagyis a főben és a tagokban egyaránt akkor már több mint egy évszázada beszéltek, mert mindenki érezte, hogy az Egyház és a társadalom élete jelentős megújulásra szorul. Ezt a megújulást több módon és több irányban keresték jóindulatú és elkötelezett keresztények. Ám a régi szervezeti formák, a gazdasági viszonyok nyomása, a városi autonómiák, az arisztokrácia ambíciói, az egyházi javadalmi rendszer bürokráciája sokszor kioltotta a legjobb kezdeményezéseket is. Amikor pedig a nagy németországi reformáció megindult, sokan a szabadító, roppant szélvihart látták benne, mások pedig a hit, az Egyház, a közrend összeomlásának veszélyes lehetőségét vélték felfedezni. Eleinte sokakban élt a remény, hogy a nézeteltéréseket megbeszéléssel, egyezkedéssel el lehet oszlatni, és talán mégsem kerül sor arra, hogy az egyházi közösség tartósan szétszakadjon. Ezek a remények azonban abban az időben nem váltak valóra. Kialakult a protestáns és a katolikus oldal kettőssége. Közben nagy nehézségek árán egybegyűlt a Trentói Zsinat is, ahol a katolikus püspökök szintén az Egyház megreformálásának programját fogadták el, ha másképpen is, mint azt a protestáns reformáció vezéralakjai hirdették. Európa pedig vallásilag kettészakadt, mégpedig többnyire földrajzilag is világosan kijelölhető határok mentén. Ez pedig azt jelentette, hogy sokan bizony nem személyes hitük belső, lelki harcának eredményeként fogadták el az egyik vagy a másik álláspontot, hanem egyszerű emberek módjára követték a világi hatalom elvárásait. Ez persze azt is jelezte, hogy a hitvitából nagyon hamar politika lett – mint már korábban is nem egyszer az Egyház történelme során.

Az ember pedig ember volt bizony az elmúlt évszázadokban is. Társadalmak és közösségek gyakran voltak színterei az önzés, az anyagi érdek, a szenvedély, a presztízs pusztító küzdelmének. Az elmúlt több mint száz év során az őszinte ökumenikus közeledés fényei csillantak fel. Megújult a keresztények egységének reménye is.

Az újabb évszázadokban sokszor megtapasztalhattuk, hogy az egyházakat hatalomból és dicsőségből, evilági biztonságból, társadalmi pozícióból és vagyonból kiforgatták a történelem viharai. A jelenlévők közül biztosan vannak még, akik emlékeznek, hogy milyen nehéz volt a keresztény hitet és szeretetet középpontba állítani, amikor a hatalom a hívek minden megnyilvánulását az ateista ideológia mércéje szerint értékelte. Abban az időben gyakran éreztük úgy, hogy mi, keresztények egy csónakban evezünk. És éreztük azt is, hogy ez a csónak nem halad nyugodtan, mert viharos erejű ellenszél fúj. Akkor ez a tapasztalat világos volt. De tudjuk, hogy így van ez minden időben. Maga Jézus megmondta, hogy nem lehet különb a tanítvány mesterénél. Krisztus követőinek életét a világban valahol mindig kísérte az üldöztetés. Így van ez ma is. Sokszor a puhább diszkrimináció és az agyonhallgatás veszi körül a keresztényeket, a világ számos táján azonban véres üldözés folyik. Hosszú évek óta évről évre százezres nagyságrendben gyilkolnak meg embereket csak azért, mert keresztények. A tavalyi év statisztikája szerint a világon a vallásuk miatt üldözött emberek 80%-a keresztény volt. Az ilyen, fenyegetett országokban járva gyakran nem is nyilvánvaló azonnal, hogy milyen felekezethez tartoztak az áldozatok. Sokszor csak annyit mondanak róluk: keresztények voltak. Márpedig ha egy megkeresztelt embert pusztán azért gyilkolnak meg, mert keresztény, az vértanú a szó legnemesebb értelmében. Az beletartozik abba a jelképes 144 ezerbe – hány és hány millióba! –, akik „fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében” (Jel 7,14).

Ez is egyfajta találkozás a szőlőtőben, Jézus Krisztusban. A vértanúság ökumenizmusa. Nem először fordul elő ilyen a történelemben, de most minden eddigi mértéket meghalad. Szinte fölsejlenek a nagy orosz teológus és filozófus, Vlagyimir Szalavjov apokaliptikus víziójának körvonalai, megjelenik szemünk előtt az üldöztetések után még életben maradt Péter, Pál és János, a kereszténység három nagy irányzatának szimbolikus képviselői, amint végre összetalálkoznak a történelem 24. órájában.

Mit tegyünk hát, testvérek? (vö. ApCsel 2,37) – kérdezhetnénk mi is az apostoloktól, ahogyan az első megtérő hívők tették. A válaszban pedig biztosan benne volna, hogy tanuljunk a múltból, és tekintsünk Krisztusra! Vállaljuk türelemmel a valódi párbeszédet, ne várjunk el egymástól olyan megoldásokat, amelyek valójában csak a saját hitelveinknek felelnek meg! Tiszteljük Jézus Krisztus személyét, hiszen ő nem csupán eszme, nem jelkép, nem mitológiai hős, nem filozófiai elmélet, hanem konkrét történelmi személy, akiről valódi és lényeges ismereteink vannak, aki ma is mértéke, lelke, erőforrása kell, hogy legyen hitünknek és életünknek.

Van miért összetartanunk, a sok helyütt üldözött vagy elnyomott keresztények iránti szolidaritásból is. Ez pedig nemcsak együttérzés, hanem cselekvő erővé is kell válnia.

És felelősséggel tartozunk az evangélium üzenetéért, hiszen „az Egyház az evangélium hirdetése végett létezik”. Lehet, hogy néha fáj, hogy teljesen közös a missziós munkánk még nem lehet, mert nem teljes még a közösségünk hitben, szentségekben és szervezetben. Ezért hát fokról fokra kell dolgoznunk azon, hogy ez a közösség erősödjék. De közben már most is lehetséges a szolidaritás és az együttműködés a nem hívők közötti missziós munkában: a tanúságtételben és az összes rászoruló, különösen pedig a keresztények cselekvő segítésében. Kérjük a Szentlelket, adjon erőt és találékonyságot, szeretetet, hitet és belső szabadságot

Forrás: magyarkurir.hu