Fárasztó biciklitúra egyik pihenőjeként érkeztünk kettesben Velemérre, egy kis őrségi falucskába.  A legendás Árpád-kori templomot kerestük. Nem volt könnyű ráakadni: a falu szélén, a temetőn túl találtunk rá. Tömzsi kis kőépület, a dombháton, az erdő hatalmas fái közé bújva. Alig nagyobb egy falusi csűrnél, akár a falu egyik háza is lehetne – gondoltam magamban. Épp csak egy lépéssel van közelebb az éghez, egy lépéssel közelebb a paradicsom fáihoz, mint a többi rendes falusi porta. Egy ház, az Isten háza. De nem a magasságosé, a hatalmas Istené, hanem a földre jött betlehemi kis gyermekisten faluvégi, kicsiny házikója. Drótszamarainkat egy fához kötjük, majd kíváncsian és kicsit elfogódottan belépünk az apró, kőbélletes ajtón.

Szokatlan sötétség fogad, fény alig – akárha egy istállóban vagy barlangban lennénk. Ahogy lassan hozzászokik a szemem a homályhoz,  a falakon meseszerű szépségben derengenek fel a ház lakói: szentek, apostolok, lovas vitézek, királyok képe a freskótöredékek hol haloványabb, hol élénkebb darabjairól. Mert a középkori kis templomtér szinte minden falfelületét képek borítják, vagy legalábbis borították annak idején,  s szereplői most, mint egy nagycsalád, vagy mint egy kis családias gyülekezet, úgy vesznek körül minket, betérő vendégeket. Szinte hallom a sugdolózásukat, nevetésüket, lovaik dobbanását. A hideg kőfalú beltér egyszerre bensőségessé válik.

Lillusomat mágnesként vonzza a szentély csöndje és fényei, engem rabul ejt az északi fal három pompás lovas vitéze. Lecövekelek előttük, és úgy bámulom őket, mint gyermekkoromban a képes biblia színes lapjait. Épp ilyennek képzeltem akkoriban a Háromkirályokat! Óriássá növesztette őket a talán szintén gyermeklelkű festő szárnyaló képzelete! Szilaj, mégis nemes léptű paripákon lovagolnak, lábuk a kengyelben, fejük magasan az égben, kezükben aranyszín kincsek, messze előttük-fölöttük az Úr csillaga fénylik.

Karácsonyi emlék elevenedik meg előttem. Mi hárman, fiúk, a gyermekszobában várjuk az angyalt, kicsukva a nappaliból, ahol titokzatos sürgés-forgás zajlik, olyan dolgok, amit gyermek nem láthat, nem tudhat… Különben is: mi háromkirályok vagyunk, József Attila három királya, még messze földön, távol Betlehemtől. A dalt megtanultuk már, mindenki a maga versszakát, csak még koronánk nincsen. Jaj, gyorsan, el ne maradjon: épp papírból vagdossuk, ragasztjuk. És közben izgatottan várjuk már, mint amazok ott a freskón, hogy elinduljunk végre…

Balról jobbra olvasom a festményt, lassan betűzöm, ahogy a kisiskolás az első sorokat az olvasókönyvéből. Elsőre egyszerű karácsonyi jelenet, József és Mária, ölében Kisjézussal, előttük a messze földről érkező három vendég: klasszikus ikonográfia. Aqvila János – a középkori festőművész – tisztelettudóan felmondja a kötelezőt: Melchior-Menyhért, Baltazár-Boldizsár, Casparus-Gáspár, a három napkeleti bölcs sorakoznak egymás nyomában. Hogy tévedés ne essék, ahova lehet, a nevüket is odaírja, sőt odapingálja köréjük a perzsa származás néhány egzotikus ismertetőjegyét is.

De aztán szabadon engedi a képzeletét, és a fal felé fordulva – túllát azon – odaképzeli a mögötte húzódó falu templomba igyekvő népét, a csupán néhány emberöltő óta keresztény hitre tért magyarokat. Nekik kezd el mesélni a távoli rejtélyes látogatókról, akikről oly keveset szól a Biblia, s oly sokat hihet róluk, aki hinni akar. A keletről jött gazdag, bölcs és istenfélő királyok, miért ne lehetnének akár a mi keletről jött magyar népünk szent királyai, az Árpád-ház szentjei: Imre herceg, István, a honalapító és László, a lovagkirály? Aqvilla János bátran azonosítja e kettőt! Egészen meghatódom: lehet-e ennél szebb hitvallást festeni a magyarok nevében!? És már a népmesék hőseit is látom a három lovasban, a három szerencsét próbáló királyfit! Akik persze mind mi magunk vagyunk, lehetünk: az élet útjának nekivágó, azt járó, vagy épp megérkező vándorai. De lássuk csak sorban!

Itt van mindjárt az első! Meglepően ifjú, szinte még gyermek! Menyhért. Másként nézve  Imre hercegünk, a tiszta szívű szent. Tán épp lovagolni tanul, úgy indul apja után, az élet útján. Félelmet nem ismerő, bátorszívű legkisebb királyfi, tele hittel, reménnyel. Lelkesen, önfeledten vág neki az útnak!

A második lovas már élete derekán jár. Idősebb arc gondokkal, ráncokkal. Boldizsár - Szent László. Ő is ül a lován, de tétován visszanéz. Bár az egész jelenet, benne a saját paripája is viszi, sodorja előre, valami visszahúzza mégis. Szinte belefeszül ebbe az ellentmondásba. És miféle tekercset markol a keze, miféle tudás az, ami szinte visszafordulásra, de legalábbis töprengésre készteti? Ahogy őt nézem, elszomorodom, keserűség fojtogat. Hová lett a gyermeki hit? Hová lett kezéből a kincs? Csak egy lobogó papirost szorongat helyette, hosszú olvashatatlan listát. Ennyi volna? Erre jutott meglett emberként? Tán már a csillagot is elvesztette a szeme elől…

Végül a harmadik királyra tekintek. A megérkezőre. Reménykedek, mert bennem a gyermek hiszi, sőt tudja: végül minden jóra fordul.

De a harmadik nyeregben nem ül senki. Akarom mondani, a harmadik nyeregben egy majom ül! Meghökkenek. Jól látom? Itt a szentek közt, egy középkori freskón egy majom? Miféle pimasz kis fricska ez? Kell egy pár pillanat, míg megértem a célzást: az Isten előtt, legyen az bár egy újszülött képében, senki nem maradhat a lován. Nem maradhat ugyanott és ugyanaz, a maga méltóságában, ha mégis, hát majommá válik, önmaga karikatúrájává.

Mert a harmadik király, igen, a legöregebb, leszáll a lováról. Kincseit már nem mutogatja, mint a gyermek, nem is kuporgatja, vagy kereskedik vele, mint a középkorú, hanem elengedi. Átadja. Odaadja. Az aggastyán térdre rogy a gyermek-Messiás előtt. Az aranyszelence megnyílik. És megnyílik valami más is. Megnyilatkozik valaki más is. Aki a keresés, a kétségeskedés, a küzdés, az akarás végére pontot tesz, hogy a találkozás ajándékká lehessen! Mert az utolsó király, Gáspár, vagy ha úgy tetszik, minden kincsét, az országát Istennek ajánló István királyunk eljut a felismerésre, hogy ,,nem azé aki fut, nem azé akarja, hanem (aki elfogadja, hogy mindene, amije csak van) a könyörülő Istené!”

Megnyugszom én is itt a jelenet origójánál: ahol öregember és istengyermek, emberanya és istenfiú, földi és égi király egy mozdulatban összeérnek. Elidőzök ebben az örök pillanatban, amiben az idős király keze, miután kincseit elengedte, áldást kérőn még nyitva marad.

Csak később veszem észre a jelenet túloldalát. A negyedik királyt. Mert a Találkozáson túl is van élet. Sőt, a találkozáson túl van az igazi élet! Szent László még egyszer, döbbenek rá! Igen, ugyanaz a hajkorona, ugyanaz az arc! De nem ugyanaz az ember! Már nem a lovon ül, hanem a saját lábán áll. Már nincs szüksége lóra. Szálfa alakja a legenda szerint így is fejjel magasabb, mint a többieké. Biztosan és rendíthetetlenül áll, és épp arra néz, mint lovon ülő ijedt alteregója, de ebben az irányban most már a Megváltó van, az ő vezérlő csillaga. Kezében a paragrafusok helyett bárd: félelmetes fegyver, a Lélek kardja. Dicsőségét nem maga szerzi, Isten angyala az, aki koronát helyez fejére. Csodálatos átváltozás, a karácsony csodája, hogy nem csupán gyermek születik nekünk, hanem hogy mi magunk születhetünk új emberré Őbenne.