Gyönyörök kertje

Menny és Pokol között. Hyeronimus Bosch rejtélyes világa címmel nyílt meg a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállítása, amely július 17-ig tekinthető meg.

 

A tárlat az európai festészet egyik legnagyobb hatású és legemblematikusabb életművét megalkotó németalföldi mester, Hieronymus Bosch (1450 körül – 1516) művészetét mutatja be. Ez a kiállítás nemcsak Közép-Európa valaha volt legnagyobb kiállítása Bosch műveiből és művészetéről, de a teljes nemzetközi múzeumi világot tekintve is az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb Bosch-tárlatának ígérkezik, közel kilencven műalkotással találkozhat a nagyközönség. A Bosch különleges világát megelevenítő, a késő középkor szellemi és vizuális kultúráját megidéző tárlaton a németalföldi mester teljes festői életművének közel felét, tíz saját kezű festményt – köztük a brugge-i Utolsó ítélet-triptichont, A bolondok hajóját (Párizs, Musée du Louvre), a Királyok imádását (New York, Metropolitan Museum of Art), a Szent János Patmosz szigetént (Berlin, Gemäldegalerie) vagy az Ecce Homót (Frankfurt, Städel Museum) – állít ki a múzeum.

Bosch fő műve, a Földi gyönyörök kertje csak Madridban látható. A budapesti kiállításon a triptichonnak egy korai, 1550-60 körül készült, kiemelkedően jó minőségű másolatát tekinthetik meg a látogatók. Mellette egy ritka, hatalmas, arany-, ezüst- és selyemszálakkal átszőtt falikárpitot, amely a madridi Királyi Palotából érkezett. Továbbá egy súlyosan sérült, vászonra festett, töredékes másolatot, amit Pulszky Károly vásárolt a Szépművészeti Múzeumnak a 19. század végén. Ez a kép egyike a Földi gyönyörök kertje legkorábbi fennmaradt másolatainak, meglehet, hogy Bosch halála után készült a mester még működő műhelyében.

A Parókia portál olvasóihoz Szabó György építész képmeditációja hozza közelebb a művet:

A szárnyasoltár már becsukott állapotában is lenyűgöző, titokzatos, sokat ígér. A teremtés harmadik napját ábrázoló, monokróm kompozíció, a teljességet mint hatalmas áttetsző gömböt ábrázolja. Isten kettéválasztja az eget és a földet: és ez a megkülönböztetés-szétvágás a középen felvillanó lencse alakú felület mentén kettéhasítja a Világot, ami így hatalmas pupillaként néz szembe velünk. Az égen sötét tónusú felhői mögül fény tündököl, az alant születő földből, mint valami formátlan ősanyagból már felsejlenek a világ első teremtményei.

Ha pedig kitárul a két szárny, megnyílik a tekintet, a teremtés kiteljesedik, akkor válik csak igazán káprázatossá a látvány. 

Egy bámulatos, intenzív színektől vibráló, szemkápráztatóan gazdag világ tárul elénk, a szinte végtelenül részletgazdag képhármasban. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy azonnal be ne lépjünk ebbe az elvarázsolt kertbe, ahol furcsa mitologikus lények, színpompás óriásmadarak, sosemvolt gyümölcsök, buja növényorganizmusok dzsungelében emberpárok-csapatok buja kéjvággyal keresik a gyönyör megannyi útját-ösvényét. Tán hátra is hőkölünk kissé, mert egyszerre befogadhatatlan mindez, és visszalépve próbálunk rendet-logikát, szerkezetet találni a grandiózus kompozícióban.

Ami egészen nyilvánvaló, egyben műfaji adottság, az a középső, nagy képtábla és az azt kiegészítő, értelmező két szélső szárny mint tagolás. A bal oldali szárny témája, az ember teremtése egyfajta romlatlan, idilli ősállapotot idéz. A középső, duplaméretű tábla a földi jelen megjelenítése – az érzéki örömök csak e földi életben megélhető színpompás katalógusaként. Végül a jobb oldali szárny az ítélet sötét rémképét taglalja már-már szadistamód érzékletes részletességgel.

A három jelenet – akár egy film képkockái. A szereplők pedig új és új színben, szituációban-variációban jelennek meg, újra és újra, összefűzve a három jelenetet. Kinek mi ragadja meg leginkább a figyelmét? Az egzotikus vagy akár sosemvolt állatok, furcsa mitologikus kreatúrák, félig ember, félig állat lények? Vagy a hasonlóan bizarr élettől duzzadó növények, virágkelyhek, indák, gyümölcsök, termésburkok? A változatos színben és méretben felbukkanó, átlátszó, fénylő gömbök, buborékok? Az ég felé törő, egészen fantasztikus, organikus építmények, tornyok, melyek, mint egy-egy külön kis kozmosz, saját életet élnek? Vagy a pőre emberi testek, egymásba kapcsolódó-gabalyodó kusza halmazai? A szerelmes, de legalábbis buja vágyaktól fűtött, érzéki örömökbe feledkező, vagy kínoktól szenvedő, egészen furcsa dolgokat művelő nők és férfiak változatos párosai-csoportjai?

Mit jelenthet mindez? Miért került a képbe? Miért oda és pont úgy ahogy? Mert, hogy mindennek így együtt és külön-külön a részleteknek is van valami rejtett-kódolt üzenete-jelentése, azt nem tudjuk kiverni a fejünkből. A kép elemzésének és felfejtésének sokan nekirugaszkodtak már: művészet- és kultúrtörténeti, teológiai alapon, sőt, pszichológiai és patológiai hozzáállással. És bár nagyon sok érdekes és érvényes megállapítást tettek, ezekben tán csak annyi a közös, hogy mindegyikük meglehetősen ambivalens, kétértelmű jelentéssel bír.

A legközkeletűbb magyarázat szerint a kép egy buzgón vallásos elit műkedvelő közösségnek készült – később pedig II. Fülöp spanyol király, a legkatolikusabb uralkodó féltett kincse lett. Nem csoda, hisz a festmény nem más, mint egyfajta moralizáló példabeszéd-gyűjtemény. A nemiséggel a világba szivárgó paráznaság, a bujaság, melyet a középkori vallásos világképben minden bűn végső eredetének tekintettek, és amely a kor emberét a végletekig kínozta – hol elfojtva, hol csapongó módon szabadjára engedve ejtette rabul –, velejéig rontja meg az esendő embert, hogy a végső kárhozatba rántsa. A narratíva előadásmódja azonban annyira groteszk, szatirikus és fonák, hogy azt is gondolhatjuk, a mű éppen hogy ennek a hivatalos, álszent egyházi etikának a karikatúrája, kifigurázása.

Ezt a kétértelműséget erősíti a festmény stílusa is: egyszerre realisztikus, pontos és precíz, és végtelenül szürreális. A szerkesztés szinte mérnöki pontosságú – az átlókat meghúzva, a kép mértani közepén épp egy tojás található, mint a kép és a teremtés ,,köldöke”, az összbenyomás mégis kaotikus, nyugtalanító.

De ki is tágíthatjuk értelmezési keretünket! A művészettörténészek jó része – főként részleteiben analizálva a képet – előképeket vélt felfedezni korabeli bestiáriumokban, kódexillusztrációkban, így Bosch szimbólumait a klasszikus ikonográfia jelrendszerében próbálták értelmezni, és szimbolikus-filozofikus jelentést találni minden egyes motívumban. Tagadhatatlan: például a furcsa, hatalmas, szederszerű gyümölcs, ami újra és újra feltűnik a féktelen orgia táplálékaként, honnan máshonnan származna, mint a jó és rossz tudásának fájáról? A furcsa lények mi mást demonstrálnának, mint az isteni teremtő fantázia korlátlanságát? A háromfejű madár az első emberpár alatt az isteni Szentháromság szimbóluma! A lovakon vágtázó férfiak koszorúja és a kör alakú fürdőből kilépő nők, valamiféle pogány termékenységi rituálét idéznek, a pokolban feltűnő hangszerek pedig a hiábavaló, önző szórakozást szimbolizálják! A jelenetek és motívumok többsége, és az, ahogyan egymásba kapcsolódnak-épülnek, egészen felfejthetetlen, azonban a szokványos allegorikus értelmezések összességében csődöt mondanak. Hajlok arra, hogy Bosch (vissza)élve alkotói szabadságával, szabad teret engedett fantáziájának, és egész egyszerűen saját gyönyörűsége kedvéért festett (elvégre a gyönyörök kertjét), borsot törve ez által kora és a későbbi korok mindent értelmezni és érteni vágyó sznob közönségének orra alá.

Van, aki egyenesen azt feltételezi, hogy a festő pszichotikus, hallucinogén szerek hatása alatt volt, esetleg nyomasztó álmait, a tudattalanjából felmerülő vágy- és rémképeket festett meg. Ez esetben a mélylélektan világában találjuk magunkat, és erős a kísértés, hogy valamiféle freudi értelemben elfojtott, és útját kereső szexust megjelenítő tablónak, kórlapnak tekintsük a művet. De az a mezítelenség, ami a kép szinte minden zugát-sarkát betölti, nem csupán vagy nem egyértelműen erotikus töltetű. A Gyönyörök kertjének pőre szereplőire tekintve, akik hol intim, hol visszataszító, egyszer játékos, máshol már-már perverz kapcsolatokba gabalyodnak, zavarba esünk. Egyszer gátlástalan, parázna kéjenceknek tűnnek, máskor meg épp a bűnbeesés előtti, romlatlan férfit és nőt látjuk meg bennük, akik még szégyen nélkül fedezik fel és élik meg testiségüket, játékos gyermeki felszabadultsággal. Igen, ez a mezítelenség lehet épp oly ártatlan, mint parázna. Tán csak azon múlik, milyen szemmel nézünk rá!

Akár hogyan is, a kép, a Gyönyörök kertjének fő vonzereje, mellyel rabul ejti nézőjét, minden mesterségbeli virtuozitásán túl, épp ebben a minden részletében tetten érhető kétértelműség.

Vitathatatlan, hogy ez az ambivalencia a mű születési korának, a hanyatló, dekadenciába forduló késő középkornak a sajátja. A keresztény Európa erkölcsi és világképe, rendszere épp rothad, korhad (1500-at írunk, a reformáció előszobájában, de még az előtt vagyunk) tele van meghasonlással, kérdésekkel, útkereséssel.
Az azóta eltelt öt évszázad ellenére és egyben éppen azért furcsa mód, közel érezhetjük mindehhez magunkat! Hisz mi is, XXI. századi európaiak, szintén egy hanyatló, értékválságokkal küzdő kor peremén billegünk, és jelen korunkról kísértetiesen hasonló tapasztalatunk lehet. Érzéki, szexualitással túlfűtött, aberrációkkal és ambivalenciákkal teli, virtualitásba forduló világunk ezerféle vibráló képet-élményt-élvezetet kínál, a határtalan szabadság illuziójával kecsegtetve. És az emberi értelem és félelem önálló életet élő fantasztikus kreatúrái, a lélek démoni vagy épp angyali bestiái, az ösztöneinkben élő pokoli szörnyek, és bizarr vagy gyermeki vágyképei ugyanolyan elevenek ma is, mint félezer évvel előttünk élő őseinkké!

Mi az, ami eligazít e káoszban? Ami egyértelműsít e két- (vagy sok)értelmű világban? Hogy megtaláljuk azt, ami romlottsága ellenére is őriz valamit az eredendő szépségből, jóságból, ami valóban megélhető, befogadható, ami Istentől való, tiszta forrásból fakad?

Hiszem, hogy Bosch triptichonja nem csupán szembesít, hanem a maga különc-dekadens módján ugyan, de választ is adhat nekünk!

A kétértelmű Gyönyörök kertjétől jobbra eső pokolbeli kép már egyértelműen elborzaszt. A kéj itt kínná, a gyönyör gyötrődéssé, a vágy rettegéssé válik. Bármennyire taszít is, érdemes bejárni a Pokol bugyrait, ha másért nem, hogy lássuk, milyen közel vannak ezek a földi világhoz. Csak egy lépésnyire. A város menedékből a pusztulás helye lesz, ami egész volt, az darabjaira törik, emberi testrészek önálló életet kezdenek el élni, egymáshoz nem illő részek pokoli instrumentumokká állnak össze. A trónon ülő Hatalmas nem táplálja, hanem épp megemészti alattvalóit. A végletekig roncsolt emberi test már csak üres kéreg, benne a szív helyén korhelykocsma. És még sorolhatnánk.

A Pokol apokalipszisétől mindenképp, de a kétértelmű Gyönyörök kertjétől is, vissza-visszatéved a tekintetünk a triptichon bal szárnyához.
Csodálatos nyugalom és harmónia árad a képből, édeni tisztaság. Szinte halljuk a víz csobogását, a fűben motozó, levegőben zümmögő, suhanó megannyi csodás teremtmény zsongását, a smaragdzöld lombokat lágyan borzoló szellő simogatását. A Teremtő érintését. Mert az Isten ott van. A maga egészen természetes, magától értetődő és kézzel fogható valójában. Személyesen. Testét bíborpalást fedi, ezzel lesz ,,egészen más”, mint az összes többi, pőre teremtménye. És mellette, a lábánál, csak Rá és egymásra figyelve, az első emberpár. Innen nézve az egész, ezt követő történet: az Emberpár ezernyi kísérlete, próbálkozása, kalandja, sikere, bukása egész másképp fest. Ha gyönyörét és fájdalmát nem is veszíti el, de elkerülhetetlen és visszavonhatatlan végzetszerűségét bizonyosan. Mert – és ez egészen egyedi a művészettörténetben – a Teremtő itt nem az Atya, hanem a Fiú arcképét hordozza! A Megváltó az, aki kézen fogja, és egymásra bízza gyermekeit, mielőtt útnak engedné őket. Ő, aki bejárta nem csak a földi gyönyörök és gyötrelmek, de a pokol minden mélységét is. Ismeri. Érti és érzi. Hordozza. Velünk és nélkülünk is.