Az örök életben sok jelző eltűnik majd, sok fogalom jelentéktelenné válik. Nem lesz jelentősége a szeretet és az elfogadás hangsúlyozásának, mert csak az lesz, semmi más.
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5: 5)
Az idei Teremtés hete igazi utazásra, lelki ösvényre invitálta azokat, akik érzik és értik, hogy a világunk nem mindennapi üzem.
Amikor elkezdtünk templomba járni, csak kapkodtam a fejem. Gyülekezet, lelkész, lelkipásztor, lelki élet, szolgálat, testvér… Mindegyik szóval meggyűlt a bajom, volt, amelyikbe bele is tört a bicskám.
Most az olimpia napjaiban, reméljük, sokszor hallgathatjuk majd a Himnuszt, a magyarok himnuszát, amely majd a győzteseknek szól és egy egész nemzet közösségét tiszteli meg.
„Az én imám a lélegzetem” – írja Thomas Merton, a személődő imádság huszadik századi klasszikusa. A szállóigévé lett mondat mintha távolról visszhangozná a haszid hagyományt, amelyben az éneklésben jelenidejűvé és személyessé váló szent szöveg legbelső értelme a szöveg nélküli énekben nyílik meg.
Tizenötmillió magyar lett focidrukker az elmúlt hetekben. A gyerekek sem Cé Ronaldo, hanem a nemzeti tizenegy játékosainak mezeire pályáznak. Akármi is lesz a ma esti portugálokkal vívott mérkőzés eredménye, mi, magyarok már most győztesnek érezzük magunkat.
Ül egy gyermek a hintában. A csalódások a mélybe taszítanák, de kiderül, röppályáját kézben tartja valaki, aki visszalendíti. Szikszai Szabolcs Élethinta című könyvének bemutatóján jártunk.